worrachardens bejegyzései

Cincáló

2 hozzászólás
Cincáló: Scolia Scriptor( Zsófi):

Sardis

Katie Newman közel másfél órája várakozott a Paksi Rendőrkapitányság egyik kihallgatószobája előtt. Ütemesen pergette a telefonja kijelzőjét, a posztokat sem figyelte már, csak a gondolataiba mélyedve bámult magaelé.
– Már megint maga? – mordult fel egy férfihang hirtelen. A nő észre sem vette, amikor kinyílt az ajtó. – Mit szól hozzá, Robert, hogy ide is utánunk küldték!
A férfi Katie válláig sem ért, jóval termetesebb asszisztense pedig már akkor is hűséges pincsiként követte mindenhová, amikor legelőször összefutottak.
– Elég bosszantó, uram – felelte a segéd kurtán.
– Itt már tényleg nincs semmi keresnivalójuk! – fröcsögött a férfi tovább. – A Sarah azelőtt is tökéletesen működött, most is tökéletesen működik, és a jövőben is úgy fog. Hiába próbálják lejáratni!
– A maguk gyermeke, az a feladatuk, hogy ajnározzák – szólt vissza Katie, és megpróbált elmenni mellettük, ám a köpcös férfi megragadta a karját.
– A vádlott mindent bevallott. Minden részlet tiszta. Semmi értelme…
– Mr. Johnson, maga már végzett itt, engedje meg, hogy én is végezzem a dolgom! – kirántotta a kezét a szorításból. – És ha nem vette volna észre, ez itt egy rendőrkapitányság! Még itt az Isten háta mögött is lecsukathatom bántalmazásért.
– Menjen a fenébe! Odafent tényleg mindenkinek elment a józan esze? Saját magukat kellene kivizsgáltatni! Egy zakkantnak kipattan az agyából valami hülyeség, és máris az FBI-t ugrasztják!
Katie nem válaszolt, hanem magára csukta a kihallgatószoba ajtaját.
Odabent az asztal mögött egy megtört tekintetű, középkorú férfi ült, megbilincselt kezét az ölében nyugtatta. Egy egyenruhás őr vigyázott rá a falnak támaszkodva.
Katie betette a fülhallgatóját, és intett az őrnek a fülére mutatva.
– Be van nála kapcsolva?
Az őr kivett a zsebéből egy hasonlót, és a rab fülébe nyomta.
– Most már kérdezheti.
Katie fülhallgatójában a mondat után azonnal felhangzott az automatikus fordítás.
Gyorsan túljutott a kötelező formaságokon, majd rátért a vizsgálatot érintő kérdésekre.
– Tapasztalt-e különös érzéki csalódásokat az ügyével kapcsolatos időszak alatt? Emlékezetkiesésre, torzult emlékekre gondolok elsősorban.
– Mit ért torzult emlékek alatt? – kérdezett vissza a férfi.
– Az első vallomásában határozottan kitartott amellett, hogy abban az időpontban, amikor a vád szerint kilopta a fűtőanyagot az erőműből, nem is tartózkodott a helyszínen. Elkérezkedett a főnökétől, mert a felesége felhívta, hogy a kisfiukat baleset érte. Ön azt is állította, hogy a főnöke hazaengedte. Később azonban a főnöke, és a felesége is azt vallotta, hogy nem beszélt velük, és mint kiderült, a kisfiát sem érte baleset. Utánanéztünk, és egyik telefonbeszélgetés sem történt meg. A hálózati adatbázis szerint nem ment ki hívás az ön mobiljáról ebben az időszakban.
– Igen, mert az egészet csak kitaláltam.
– Viszont a felesége vallomásában szerepelt, hogy ön lélekszakadva hazarohant, mert azt hitte, a fia bajban van.
– A feleségem szeret engem. Csak segíteni akart. Az előző kihallgatáson az úriembernek már elmondtam, hogy én tettem, mit akarnak még?
– Hozzánk fordult segítségért. Egy kézzel írt levelet kaptunk öntől.
– Ja, igen. Fogadtunk a cellatársammal, hogy az FBI kijön ide, ha a Sardisra hivatkozunk, és tessék! Itt is vannak! – A férfi tekintetében nyoma sem látszott gúnynak, vagy fennhéjázásnak, ez egy pillanatra kizökkentette Katiet. Ám gyorsan emlékeztette magát, hogy ebben az országban egészen máshogy viszonyulnak egymáshoz az emberek, és a morális világ is teljesen eltér az otthonitól. Lehet, hogy ez náluk egy megszokott szófordulat, vagy egy öreg poén, amit unalomig ismer már mindenki.
Ám ekkor észrevette a legördülő könnycseppet a férfi arcán. Alaposabban végignézett rajta. Az ember szemmel láthatóan remegett az idegességtől, még az ábrázata is eltorzult. Egyértelműen látszott rajta, hogy valami másról lehet szó.
– Megértem, hogy mennyire nehéz ezzel szembenézni – próbált meg Katie hangnemet váltani. – Azonban igen sok az önéhez hasonló eset. Azért vagyok itt, hogy minél több oldalról kivizsgálhassuk. Meg fogjuk találni a gyógymódot, ne aggódjon!
A férfi hevesen rázni kezdte a fejét, és próbálta kitépni a füléből a fordítást közvetítő füldugót. Az őr közbeavatkozott, megragadta a karját, és a testéhez szorította.
– Az a sejtésünk – folytatta Katie –, hogy ez valamiféle járvány lehet, ami valamiért a Sarah beüzemelését követően indult. Emiatt emlegetik Sarah-disease, vagy Sardis néven. Léteznek elméletek, ezeket szeretnénk bizonyítani, vagy cáfolni. Az egyik szerint a Sarah újgenerációs kvantumtechnológiája mikrotértorzulásokat okoz, ez zavarhatja össze egyesek emlékezetét. Higgye el, a maga érdekében jöttem, segíteni szeretnék!
Ekkor kivágódott az ajtó, és egy dossziéhalmot ölelő, zilált öltözetű, vékony nő esett be rajta. A kezéből kiforduló lapok az asztalon és a padló egy részén landoltak.
– Elkezdték nélkülem? – lihegte, miközben sietve nekiállt felkapkodni a papírokat. – Lekötöttek egy másik üggyel, alig bírtam elszabadulni.
– Elnézést – nézett fel rá Katie értetlenül –, ez egy privát kihallgatás. Összetévesztette az ajtókat. Hagyja, majd segítek! – Felállt, hogy összeterelje az iratokat az asztalon.
A másik nő kiegyenesedett, és odanyújtotta a kezét.
– Bocsásson meg, be sem mutatkoztam! Kiss Hortenzia vagyok, én képviselem a vádlottat.
Katie felvonta a szemöldökét, és a nő felé fordította a laptopját. A kijelzőn egy digitálisan generált férfiarc látszott.
– Üdvözlöm! A Sarah hálózat ügyvédje vagyok. A világ bármely táján aktuálisan érvényes jogszabályokból naprakészen állok a rendelkezésére. Elfogulatlan és minden körülményt számításba vevő védelmet biztosítok. Garantáltan a legkedvezőbb kimenetellel az ön számára…
Katie megállította az online ügyvédet.
– Engem úgy értesítettek, hogy önök is a Sarah-t használják.
– Persze, ahogy mindenki más. Ám az ügyfelem, érthetetlen okból, a globális MI rendszer helyett ragaszkodott a hús-vér képviselőhöz.
– Nekem erről nem szóltak.
– Ha nem akarja, hogy itt legyek, küldjön el nyugodtan. Ha ez sokáig eltart, nem fogok odaérni a drogériába, pedig teljesen kifogytam a papírzsebkendőből.
Katie lopva az őrre pillantott, vajon ő mit szól ehhez furcsa megnyilatkozáshoz, ám az csak unottan bámult maga elé.
Katie automatikusan a blézere zsebébe nyúlt, és kivette a bontatlan csomag zsebkendőt, amit mindig magánál hordott.
– Tessék, tegye el, ha akkora szüksége van rá.
Hortenzia elkerekedett szemmel nézett rá vissza, majd előkapott egy régi mobiltelefont, és írni kezdett bele valamit.
„Honnan tudta a zsebkendőt?” állt a Katie elé tett kijelzőn angolul.
– Most mondta az előbb… – kezdte Katie, de a nő leintette, és megint pötyögni kezdett.
„Egy szót sem szóltam semmiféle zsebkenőről. Ez egy régi fordítóprogram. Ez a telefon nem kapcsolódik a hálózathoz. Ebbe írja a választ! Ez megbízható.”
Ekkor megszólalt Katie mobilja. Az édesanyja hívta. Nem nyomhatta ki. A betegágya mellől kellett eljönnie Magyarországra.
– Elnézést, ezt most fel kell vennem! – Hortenzia beletörődőn bólintott.
Az édesanyja helyett a tizenkilenc éves lánya jelent meg a képernyőn. Kékre festett borzas haja a szokottnál is csapzottabban lógott a szemébe.
– Szia anya! – szólt bele a telefonba. Most is ide-oda forgatta a kezében a készüléket, ahogy mindig. Erről Katie-nek sosem sikerült leszoktatnia, pedig hihetetlenül bosszantotta. – Nagyon rosszul van a mama, mentőt kellett hívnunk. Mikor tudsz hazajönni?
– Azonnal indulok, kicsim – felelte Katie összeszorult torokkal, ám amikor fel akart állni, Hortenzia belekapaszkodott, és újabb szöveget nyomott az orra elé: „Ez a hívás sem biztos, hogy valódi volt!!!”
Katie idegesen kikapta a régi készüléket a nő kezéből. „Ezzel ne hozzám forduljon. Törvényszéki orvosszakértő vagyok. Ez nem az én szakterületem.”
Hortenzia eközben az egyik papírlap üres oldalára firkált: „Sarah=Skynet”.
– Jaj, már maga is ezzel jön! – nyögött fel Katie. – Ez nem igaz! Higgyen nekem, erről viszont biztosíthatom: a Sarah csak utasításokat hajt végre, nincsen saját öntudata! Valószínűleg az önök helyi hálózatában lehet valami hiba, attól bolondulhatott meg a fordítóprogram. Ne aggódjon, megemlítem a jelentésemben, és pár hét alatt helyreállítják!
Remélte, hogy a program legalább egy részét érthetően lefordította annak, amit mondott, nem igazán akart már telefonba pötyögéssel bajlódni. Sietve elpakolta a laptopját, és az ajtóhoz lépett.
– Ne haragudjanak, nem maradhatok tovább, majd egy kollégám befejezi a vizsgálatot.
A törékeny nő azonban elé furakodott, és nem tágított, amíg be nem írta a kis telefonba, amit akart.
„Az ügyfelem ártatlan! A járvány nem létezik, ne azt vizsgálják! Vizsgálják meg a Sarah-t!”
Katie gyorsan rábólintott, és félretolta. Amint kilépett az ajtón, két rendőr fordult be a folyosóra.
– Katie Newman – szólalt meg az egyik rideg, hivatalos hangon. – Maga ellen nemzetközi elfogatóparancs van érvényben…
– Hogy mi? – Katie első döbbenetében levegőhöz sem jutott. – Ezt meg honnan veszik?
– Tegye hátra a kezét!
Miközben rákattintották a bilincset, Hortenzia megpróbált eloldalogni a rendőrök mögött.
– Maga is le van tartóztatva – kapott utána az egyikük. – Tudomásunkra jutott, hogy részt vett a tokaji pénzhamisítási balhéban.
– Ne bolondozzanak! – ellenkezett a nő. – Nem is jártam még Tokajban!
– Az majd kiderül a tárgyaláson – felelte a férfi, miközben feltette rá is a karperecet.

– Hallottam, hogy letartóztatták – villantotta meg széles mosolyát Albert Johnson a kis cellaajtó rácsának túloldalán. – Tudja, először arra gondoltam, hogy Isten meghallgatta az imáimat. Azonban bármennyire is tiltakozott ellene minden porcikám, be kellett látnom, hogy nem hagyhatok itt senyvedni egy ilyen szép pofikát a világnak ebben a rideg, távoli zugában, oly messze az éltető anyaföldtől. Azt tudta, hogy innen nem szabadulhat óvadékkal?
– Mit akar tőlem? – kérdezte Katie fáradtan.
– Adja fel, és ígérem, holnapra kiviszem innen.
– Hogy érti, hogy adjam fel?
– Írjon egy csodás jelentést arról, hogy nem találta nyomát semmiféle járványnak. A Sardis jelenség csak egy öngerjesztő tömeghisztéria, csupán néhány memóriazavarban szenvedő egyén elmeszüleménye satöbbi, satöbbi.
– El sem jutottam a vizsgálatig, maga szerencsétlen! Arra meg hiába vár, hogy hamisítok önnek egy jelentést!
–Jaj, hát elég, ha annyit ír le, ameddig eljutott. Sok mindent úgysem találhatott. Egyébként is feleslegesen jött el otthonról. A sofőr egyből bevallotta, hogy ő vitte ki a hasadóanyagot az erőműből, sőt, még az átvevő nevét is megadta.
– Azt tudta, hogy a fordítóprogram megbízhatatlan errefelé? Szépen kitörölheti a hátsóját azzal a vallomással!
– Az mindegy. A biztonsági kamerák mindent rögzítettek. Hiába utazott ide. Fontolja meg az ajánlatomat. A holnapi első géppel hazamehet.
– Csak ne akarjon engem megmenteni! Az iroda maga nélkül is képes kezelni az efféle félreértéseket. Már beszéltem velük.
– Ahogy gondolja! Robert, jegyezze meg, hogy bármely napszakban a hölgy rendelkezésére állunk! Hívjon Mrs. Newman, ha meggondolta magát!

Néhány órával később megjelent egy rendőrtiszt a fogda ajtajában.
– Nagyon sajnáljuk, Mrs. Newman! Óriási félreértés történt! Szabadon távozhat.
– Gondolom a nyomozóiroda ideszólt. Említettem nekik, hogy még ma hazaindulnék…
– A taxi kint várja az épület előtt.

– Ne haragudjon, uram – fordult a sofőrhöz Katie, miután beszállt a hátsó ülésére. – Beszél angolul?
– Igen, hölgyem.
– Tudja, ezek a kütyük elég megbízhatatlanok errefelé. – Eltette a táskájába az apró fülhallgatókat. – Vigyen a vasútállomásra, kérem!
A férfi bólintott, és kihajtott a rendőrkapitánysági parkolóból. Fél órával később Katie-nek feltűnt, hogy elhagyták a várost.
– Forduljon vissza! Rossz irányba megyünk.
A sofőr rá se hederített. Egy darabig még haladt egyenesen az autóúton, majd befordult egy földútra. Katie hiába próbált kiszállni, lezárta az ajtókat.
Katie hívta a rendőrséget. Felismerte a készülékben annak a tisztnek a hangját, aki elengedte.
– Próbáljon megnyugodni. Látjuk merre jár, azonnal indulunk önért.
A taxis közben behajtott egy elhagyatott szeméttelepre. Elővett egy kézifegyvert, és Katie-t a szeméthalmok felé terelte.
– Áruljon el valamit! – fordult szembe vele Katie, ahogy felértek a hatalmas kupacokat övező fal tetejére. – Mit vétettem én önnek?
A férfi elővette a mobiltelefonját.
– Ne játssza az eszét! Megvan a felvétel.
Ráfogta a fegyvert, amíg a készülékben keresgélt.
– Mégis, milyen felvétel?
– Felvették, ahogy megölte a feleségem! – A taxis a könnyeivel küszködött. – Ő volt a mindenem! Azonnal felismertem magát, ahogy beszállt a kocsiba.
Katie lenézett a mélységbe. Az esti szürkületben egy ismerős női test körvonalai sejlettek elő a lomok közül. Végtagjai olyan összevisszaságban landoltak odalenn, akárcsak az iratai a kihallgatószobában.
– Nem öltem meg a feleségét, ember! Honnan veszi ezt? – kiáltott a férfira Katie, hogy valamennyi időt nyerjen.
– Itt kellene lennie annak a felvételnek! – keresgélt a férfi a telefonjában. – Biztos, hogy maga volt! Láttam! Hová lett az az email?
Egyszer csak fegyverdörrenés hallatszott, és a taxis lebukott a mélybe.
A pisztoly túloldalán Robert Norman, a háklis Sarah-fejlesztő asszisztense állt.

Cincáló

2 hozzászólás

Ilyen főcímmel kerülnek be azok a művek, amiket tanfolyamon kívül-belül írtatok, és még szeretnétek vele valamit: véleményeztetni, javíttatni, etc.

Czinkóczi Krisztina: Kezdő múzsák kézikönyve

Azt hiszem, mindig is láttam a múzsákat. A poétalelkű romantikusok szeretik őket lenge gyolcsokba tekert, repkedő, gyengéd nőalakoknak elképzelni, akik homlokon csókolják az embert, de az az igazság, hogy bárhogy kinézhetnek, és a módszereik is eléggé különbözőek. Ismertem egy festőnőt, akinek egy fekete macska volta múzsája. Mindig ott ült a nyakában, mindenki másnak láthatatlanul, és bár legtöbbször csak szundikált, néha kinyitotta arany sugárzású szemét, és a nő fülébe dorombolt valamit. A többit már ti is sejtitek; elrévedő tekintet, és a beszélgetés további része hamvába holt. A művész ihletet kapott.

Az enyém jó ideig egy torzonborz-szakállas, nagydarab munkásfickó volt, gyűrött micisapkában, szerintem a kazánfűtő korszakban születhetett, mert mindig volt nála egy hatalmas lapát, és nem félt rajtam használni. Ez volt a módszere, a legváratlanabb pillanatokban osont mögém, meglendítette a lapátját, és tarkón vágott vele, én pedig arra eszméltem, hogy veszett írhatnékom támadt. Apropó, a múzsák születése: arról sajnos nem sokat tudok mondani. Eddig négy múzsám volt, de mindegyik mélyen hallgatott róla. A legközlékenyebb is csak annyit árult el, hogy a KMK tiltja, hogy beszéljen róla. Hogy a KMK a Kezdő Múzsák Kézikönyvét takarja, azt is csak azért tudom, mert annak a cserfes, copfos kislány múzsámnak a fecsegés volt a módszere. Sok minden mást is megtudtam tőle, sokra azonban a hosszú évek alatt jöttem rá, míg figyeltem a múzsák tevékenykedését. A legfontosabb, hogy a művészet igen tág fogalom, olyanoknak is lehet múzsája, akik tevékenységét nem igazán lehet alkotásnak venni, legalábbis nem képzőművészeti alkotásnak. Láttam én már szakács-múzsát (tulajdonosának karamellás-körtés süteménye gasztronómiai orgazmus volt), sőt, matematikus-múzsát is. Egyszer pedig egy rövid életű románcom alkalmával életem leg frenetikusabb szeretkezése közben hallottam meg a hangot: „a tarkóját cirógasd!” – és amikor fölnéztem, a múzsája ott guggolt az ágy mellett. Nem is tudom, melyikünk lepődött meg jobban, de sem akkor, sem később nem tudtam partneremnek elmagyarázni, miért ugrottam fel nagyot kiáltva, kapkodtam össze a ruháimat és szaladtam el. Rémesen kínos eset volt.

A másik meglepő dolog, hogy a művészeknek nincs mindig múzsájuk. Én magam sosem jártam képzőművészetire, de sok barátom igen, úgyhogy forogtam hasonló körökben eleget. Egyrészt a művészetet lehet egyféle akadémikus módon is művelni, tisztán tudásból és rutinból, melyből hibátlan, ámde semmitmondó alkotások születnek, melyekhez sem ihletre, sem múzsára nincs szükség. Másrészt csak kevesek múzsája viseli el azt a légkört; a múzsa egy ösztönös, zabolátlan lény, megbetegszik, ha túl sok szabályt és elvárást terhelnek rá, és ha sokáig nem hallgatják meg, akkor odébb áll. Ehhez kapcsolódik a harmadik tény, amit már kitalálhattatok az eddigiekből: nagyon ritka, hogy egy múzsa örökre velünk maradjon. Mivel az emberek nem látják őket, csak a művész tudja, ha elhagyta a múzsája. Alkotói válság – mondják. Pedig a múzsáinkat a legtöbbször mi magunk üldözzük el: lustasággal, kevélységgel, csökönyösséggel. Vagy éppen megcsaljuk őket más szenvedélyekkel. A múzsák féltékeny szeretők, csak kis ideig tűrik, ha a művész túlzottan rabjává válik valami másnak. Előfordul, hogy a múzsa eleinte még keményebben dolgozik, hogy visszahódítsa a művészt, ezért aztán még igazán jó dolog is kisülhet, mondjuk az alkoholgőzből vagy a drogokból, de ez sosem tart sokáig. És persze a múzsa elhagyhat egy másik művészért is, velem is megesett, hogy akaratlanul is „elszerettem” egy barátom múzsáját – ő valóban egy ragyogó szépségű nő volt, csak hogy a kivétel erősítse a szabályt. Szegény barátom, előtte ígéretes szobrász volt, pályája felfelé ívelt, de ez az eset annyira megtörte, hogyha jól tudom, mai napig nem fogott újra vésőt a kezébe. Szégyelltem is magam, és azóta se merek a szemébe nézni, de hát a múzsa és művész közötti kapcsolat valóban szenvedély: nem lehet neki parancsolni.

Egyszer még valami igazán különlegesnek is tanúja voltam, két művész, akik ugyan jóban voltak, de sosem gondoltak egymásra másként, mint ismerősként, váratlanul hevesen egymásba szerettek. Ők maguk is csodálkoztak rajta, de természetesen örültek, és örömük még magasabbra szárnyalt, mikor szerelmük számtalan remekművet ihletett, és a két amúgy középszerű művész együtt híres alkotópárosként hódította meg a közönséget. Egyedül csak én láttam, mi történt valójában. Egy véletlen pillanatban, mikor egymás társaságában támadt ihletük, a múzsáik találkoztak, és őrülten egymásba szerettek. Az ihlet olyan, mint a szerelem, nem csoda hát, ha a két múzsa egymás iránti szerelme szerelemre ihlette a tulajdonosaikat is, és a két múzsa együttes ihlete új és zseniális művészt teremtett a páros képében. Azóta is azon szurkolok, hogy a múzsáik örökre együtt maradjanak, hiszen egyetlen múzsa elvesztését is nehezen éli túl egy művész, de kettőét, és a szerelmünkét egyszerre, a művészetünk lényegét… abból tragédia származna.

Annak is megvan az oka, hogy mindezeket pont most írom le. Jelenlegi múzsám – aki amúgy egy kopasz egyetemi tanár kinézetű fickó (nem csoda, hogy annyi sci-fit írok mostanában) – tegnap felvetette, hogy mivel ilyen régóta látom a múzsákat, és soha nem árultam el a titkokat senkinek, jutalmul lehetőséget kapok bővebb bepillantást nyerni a világukba. Úgyhogy tegnap óta mindig nálam van a jegyzetfüzetem, és időnként lekörmölöm, ami a múzsákról az eszembe jut. Nem félek attól, hogy az írás rossz kezekbe kerülhet, hiszen jól tudom, hogy úgysem hinné el senki. Ha megkérdezik, mit írok, majd azt mondom, hogy a legújabb novellámat. A múzsám épp most jelent meg a konyhában (kockás flanelingben és farmerban, egy szendvicset rágcsálva), és azt mondta, itt az idő, menjek vele. Mondtam neki, hogy előbb felöltözök, és hogy ugye nem baj, ha időnként jegyzetelek a legújabb novellámhoz… Még sose hazudtam egyetlen múzsámnak se, de attól tartok, eljátszanám az esélyt. Mostantól csak röviden! Már egy fél órája megyünk egy kihalt városrészben. Nemrég csatlakozott hozzánk egy másik múzsa, akit még sose láttam. A Kezdő Múzsák Kézikönyvéről beszélgetnek. Nem árulják el, mi fog történni, de szerintem most belenézhetek!

Mégsem. A festőnő macska-múzsája is csatlakozott, és ő valami szertartásról beszél. Kiértünk a városból, fogalmam nincs, hol vagyunk. Régi szabadtéri színházba érkeztünk, és a hely tele van múzsákkal. Életemben összesen nem láttam ennyit!

Azt mondták, várjak, és távolabb vonultak tanácskozni. De itt hagytak a kőfal tetején egy könyvet: a KMK az! Persze nem tudtam megállni, és belelapoztam. Valószínűleg azért is hagyták itt, hogy megnézhessem, a szabályzat biztos tiltja, hogy közvetlenül odaadják. Egy szabály, amit sikerült gyorsan kikörmölnöm: „Gondoskodj róla, hogy a művészt mindig megfelelő mennyiségű inger érje. Sodord váratlan helyzetekbe, meglepő fordulatokba, ne hagyd unatkozni. Az sem baj, ha kellemetlen eseményeket szenved el, a fájdalom erős eszköz a művész formálásában. Túlzásba azonban ne ess, ha túl sok valószínűtlenség vagy rossz esik meg vele, hitelét és hitét veszti.” – Ez azért nagyon sok mindent világossá tesz! És a többi szabály…

Gyorsan le kellett csuknom a KMK-t, mert a macska-múzsa itt sompolygott. Mikor látta, hogy észrevettem, gyorsan elsurrant. Megpróbálom követni.

A múzsám sír, a többiek vigasztalják. Eddig sose láttam múzsát sírni. Elbújtam egy árvalányhajjal benőtt fa mögé. Alig hallom, mit mondanak. Az én múzsám valami olyat, hogy:”nagyon jó író”. Remélem, hogy rólam beszél! Csak azt nem értem, mi van ezen sírni való. „Te pedig jó festő voltál” – mondja neki az egyik ismeretlen múzsa. Az enyém csak még hevesebben sír. A macska felém figyel, szerintem észrevett.

Mind felálltak, az én múzsám jön elől. „A születés örömteli!” – mondja a macska jó hangosan, és közben az én fámat fixírozza. „Hiszen már múzsának szültetett” – folytatja. „Tudod, hogy csak a múzsák látják a másik múzsát. Ezzel a szertartással a művésznek meg kell halnia, hogy a múzsa végleg megszülessen.” Tudom, hogy nem a múzsámat vigasztalja, hanem hozzám beszél. Erről van hát szó.

Visszarohantam a kőfalhoz, ahol várnom kellett volna. Nincs sok időm, mindjárt ideérnek. Ezek az utolsó leírt szavaim. A múzsák semmit nem alkotnak. Nem képesek rá. De talán meg kell tapasztalniuk az alkotást, mielőtt múzsává válnak. Hogy is érthetnék és ihlethetnék meg a művészt máskülönben? Elfuthatnék vajon? Az írónak meg kell halnia, hogy élhessen a múzsa. Eltűnök a világból, és mostantól csak a többi múzsa lát majd, meg azok, akik azzá lesznek. Egyetlen író. Művészek százai vagy talán ezrei…és annyi alkotás, amennyit soha nem tudnék létrehozni egymagam. Ugyanakkor csak közvetve, sose leszek többé alkotója, csak az ihletője. Már látom őket, de még mindig nem tudom, hogyan döntsek. Szerencsére itt a KMK, biztos tud valami okosat erre is.