Azt hiszem, mindig is láttam a múzsákat. A poétalelkű romantikusok szeretik őket lenge gyolcsokba tekert, repkedő, gyengéd nőalakoknak elképzelni, akik homlokon csókolják az embert, de az az igazság, hogy bárhogy kinézhetnek, és a módszereik is eléggé különbözőek. Ismertem egy festőnőt, akinek egy fekete macska volta múzsája. Mindig ott ült a nyakában, mindenki másnak láthatatlanul, és bár legtöbbször csak szundikált, néha kinyitotta arany sugárzású szemét, és a nő fülébe dorombolt valamit. A többit már ti is sejtitek; elrévedő tekintet, és a beszélgetés további része hamvába holt. A művész ihletet kapott.

Az enyém jó ideig egy torzonborz-szakállas, nagydarab munkásfickó volt, gyűrött micisapkában, szerintem a kazánfűtő korszakban születhetett, mert mindig volt nála egy hatalmas lapát, és nem félt rajtam használni. Ez volt a módszere, a legváratlanabb pillanatokban osont mögém, meglendítette a lapátját, és tarkón vágott vele, én pedig arra eszméltem, hogy veszett írhatnékom támadt. Apropó, a múzsák születése: arról sajnos nem sokat tudok mondani. Eddig négy múzsám volt, de mindegyik mélyen hallgatott róla. A legközlékenyebb is csak annyit árult el, hogy a KMK tiltja, hogy beszéljen róla. Hogy a KMK a Kezdő Múzsák Kézikönyvét takarja, azt is csak azért tudom, mert annak a cserfes, copfos kislány múzsámnak a fecsegés volt a módszere. Sok minden mást is megtudtam tőle, sokra azonban a hosszú évek alatt jöttem rá, míg figyeltem a múzsák tevékenykedését. A legfontosabb, hogy a művészet igen tág fogalom, olyanoknak is lehet múzsája, akik tevékenységét nem igazán lehet alkotásnak venni, legalábbis nem képzőművészeti alkotásnak. Láttam én már szakács-múzsát (tulajdonosának karamellás-körtés süteménye gasztronómiai orgazmus volt), sőt, matematikus-múzsát is. Egyszer pedig egy rövid életű románcom alkalmával életem leg frenetikusabb szeretkezése közben hallottam meg a hangot: „a tarkóját cirógasd!” – és amikor fölnéztem, a múzsája ott guggolt az ágy mellett. Nem is tudom, melyikünk lepődött meg jobban, de sem akkor, sem később nem tudtam partneremnek elmagyarázni, miért ugrottam fel nagyot kiáltva, kapkodtam össze a ruháimat és szaladtam el. Rémesen kínos eset volt.

A másik meglepő dolog, hogy a művészeknek nincs mindig múzsájuk. Én magam sosem jártam képzőművészetire, de sok barátom igen, úgyhogy forogtam hasonló körökben eleget. Egyrészt a művészetet lehet egyféle akadémikus módon is művelni, tisztán tudásból és rutinból, melyből hibátlan, ámde semmitmondó alkotások születnek, melyekhez sem ihletre, sem múzsára nincs szükség. Másrészt csak kevesek múzsája viseli el azt a légkört; a múzsa egy ösztönös, zabolátlan lény, megbetegszik, ha túl sok szabályt és elvárást terhelnek rá, és ha sokáig nem hallgatják meg, akkor odébb áll. Ehhez kapcsolódik a harmadik tény, amit már kitalálhattatok az eddigiekből: nagyon ritka, hogy egy múzsa örökre velünk maradjon. Mivel az emberek nem látják őket, csak a művész tudja, ha elhagyta a múzsája. Alkotói válság – mondják. Pedig a múzsáinkat a legtöbbször mi magunk üldözzük el: lustasággal, kevélységgel, csökönyösséggel. Vagy éppen megcsaljuk őket más szenvedélyekkel. A múzsák féltékeny szeretők, csak kis ideig tűrik, ha a művész túlzottan rabjává válik valami másnak. Előfordul, hogy a múzsa eleinte még keményebben dolgozik, hogy visszahódítsa a művészt, ezért aztán még igazán jó dolog is kisülhet, mondjuk az alkoholgőzből vagy a drogokból, de ez sosem tart sokáig. És persze a múzsa elhagyhat egy másik művészért is, velem is megesett, hogy akaratlanul is „elszerettem” egy barátom múzsáját – ő valóban egy ragyogó szépségű nő volt, csak hogy a kivétel erősítse a szabályt. Szegény barátom, előtte ígéretes szobrász volt, pályája felfelé ívelt, de ez az eset annyira megtörte, hogyha jól tudom, mai napig nem fogott újra vésőt a kezébe. Szégyelltem is magam, és azóta se merek a szemébe nézni, de hát a múzsa és művész közötti kapcsolat valóban szenvedély: nem lehet neki parancsolni.

Egyszer még valami igazán különlegesnek is tanúja voltam, két művész, akik ugyan jóban voltak, de sosem gondoltak egymásra másként, mint ismerősként, váratlanul hevesen egymásba szerettek. Ők maguk is csodálkoztak rajta, de természetesen örültek, és örömük még magasabbra szárnyalt, mikor szerelmük számtalan remekművet ihletett, és a két amúgy középszerű művész együtt híres alkotópárosként hódította meg a közönséget. Egyedül csak én láttam, mi történt valójában. Egy véletlen pillanatban, mikor egymás társaságában támadt ihletük, a múzsáik találkoztak, és őrülten egymásba szerettek. Az ihlet olyan, mint a szerelem, nem csoda hát, ha a két múzsa egymás iránti szerelme szerelemre ihlette a tulajdonosaikat is, és a két múzsa együttes ihlete új és zseniális művészt teremtett a páros képében. Azóta is azon szurkolok, hogy a múzsáik örökre együtt maradjanak, hiszen egyetlen múzsa elvesztését is nehezen éli túl egy művész, de kettőét, és a szerelmünkét egyszerre, a művészetünk lényegét… abból tragédia származna.

Annak is megvan az oka, hogy mindezeket pont most írom le. Jelenlegi múzsám – aki amúgy egy kopasz egyetemi tanár kinézetű fickó (nem csoda, hogy annyi sci-fit írok mostanában) – tegnap felvetette, hogy mivel ilyen régóta látom a múzsákat, és soha nem árultam el a titkokat senkinek, jutalmul lehetőséget kapok bővebb bepillantást nyerni a világukba. Úgyhogy tegnap óta mindig nálam van a jegyzetfüzetem, és időnként lekörmölöm, ami a múzsákról az eszembe jut. Nem félek attól, hogy az írás rossz kezekbe kerülhet, hiszen jól tudom, hogy úgysem hinné el senki. Ha megkérdezik, mit írok, majd azt mondom, hogy a legújabb novellámat. A múzsám épp most jelent meg a konyhában (kockás flanelingben és farmerban, egy szendvicset rágcsálva), és azt mondta, itt az idő, menjek vele. Mondtam neki, hogy előbb felöltözök, és hogy ugye nem baj, ha időnként jegyzetelek a legújabb novellámhoz… Még sose hazudtam egyetlen múzsámnak se, de attól tartok, eljátszanám az esélyt. Mostantól csak röviden! Már egy fél órája megyünk egy kihalt városrészben. Nemrég csatlakozott hozzánk egy másik múzsa, akit még sose láttam. A Kezdő Múzsák Kézikönyvéről beszélgetnek. Nem árulják el, mi fog történni, de szerintem most belenézhetek!

Mégsem. A festőnő macska-múzsája is csatlakozott, és ő valami szertartásról beszél. Kiértünk a városból, fogalmam nincs, hol vagyunk. Régi szabadtéri színházba érkeztünk, és a hely tele van múzsákkal. Életemben összesen nem láttam ennyit!

Azt mondták, várjak, és távolabb vonultak tanácskozni. De itt hagytak a kőfal tetején egy könyvet: a KMK az! Persze nem tudtam megállni, és belelapoztam. Valószínűleg azért is hagyták itt, hogy megnézhessem, a szabályzat biztos tiltja, hogy közvetlenül odaadják. Egy szabály, amit sikerült gyorsan kikörmölnöm: „Gondoskodj róla, hogy a művészt mindig megfelelő mennyiségű inger érje. Sodord váratlan helyzetekbe, meglepő fordulatokba, ne hagyd unatkozni. Az sem baj, ha kellemetlen eseményeket szenved el, a fájdalom erős eszköz a művész formálásában. Túlzásba azonban ne ess, ha túl sok valószínűtlenség vagy rossz esik meg vele, hitelét és hitét veszti.” – Ez azért nagyon sok mindent világossá tesz! És a többi szabály…

Gyorsan le kellett csuknom a KMK-t, mert a macska-múzsa itt sompolygott. Mikor látta, hogy észrevettem, gyorsan elsurrant. Megpróbálom követni.

A múzsám sír, a többiek vigasztalják. Eddig sose láttam múzsát sírni. Elbújtam egy árvalányhajjal benőtt fa mögé. Alig hallom, mit mondanak. Az én múzsám valami olyat, hogy:”nagyon jó író”. Remélem, hogy rólam beszél! Csak azt nem értem, mi van ezen sírni való. „Te pedig jó festő voltál” – mondja neki az egyik ismeretlen múzsa. Az enyém csak még hevesebben sír. A macska felém figyel, szerintem észrevett.

Mind felálltak, az én múzsám jön elől. „A születés örömteli!” – mondja a macska jó hangosan, és közben az én fámat fixírozza. „Hiszen már múzsának szültetett” – folytatja. „Tudod, hogy csak a múzsák látják a másik múzsát. Ezzel a szertartással a művésznek meg kell halnia, hogy a múzsa végleg megszülessen.” Tudom, hogy nem a múzsámat vigasztalja, hanem hozzám beszél. Erről van hát szó.

Visszarohantam a kőfalhoz, ahol várnom kellett volna. Nincs sok időm, mindjárt ideérnek. Ezek az utolsó leírt szavaim. A múzsák semmit nem alkotnak. Nem képesek rá. De talán meg kell tapasztalniuk az alkotást, mielőtt múzsává válnak. Hogy is érthetnék és ihlethetnék meg a művészt máskülönben? Elfuthatnék vajon? Az írónak meg kell halnia, hogy élhessen a múzsa. Eltűnök a világból, és mostantól csak a többi múzsa lát majd, meg azok, akik azzá lesznek. Egyetlen író. Művészek százai vagy talán ezrei…és annyi alkotás, amennyit soha nem tudnék létrehozni egymagam. Ugyanakkor csak közvetve, sose leszek többé alkotója, csak az ihletője. Már látom őket, de még mindig nem tudom, hogyan döntsek. Szerencsére itt a KMK, biztos tud valami okosat erre is.