Írótanfolyam kategória bejegyzései

Cincáló

Cincáló: Scolia Scriptor( Zsófi):

Sardis

Katie Newman közel másfél órája várakozott a Paksi Rendőrkapitányság egyik kihallgatószobája előtt. Ütemesen pergette a telefonja kijelzőjét, a posztokat sem figyelte már, csak a gondolataiba mélyedve bámult magaelé.
– Már megint maga? – mordult fel egy férfihang hirtelen. A nő észre sem vette, amikor kinyílt az ajtó. – Mit szól hozzá, Robert, hogy ide is utánunk küldték!
A férfi Katie válláig sem ért, jóval termetesebb asszisztense pedig már akkor is hűséges pincsiként követte mindenhová, amikor legelőször összefutottak.
– Elég bosszantó, uram – felelte a segéd kurtán.
– Itt már tényleg nincs semmi keresnivalójuk! – fröcsögött a férfi tovább. – A Sarah azelőtt is tökéletesen működött, most is tökéletesen működik, és a jövőben is úgy fog. Hiába próbálják lejáratni!
– A maguk gyermeke, az a feladatuk, hogy ajnározzák – szólt vissza Katie, és megpróbált elmenni mellettük, ám a köpcös férfi megragadta a karját.
– A vádlott mindent bevallott. Minden részlet tiszta. Semmi értelme…
– Mr. Johnson, maga már végzett itt, engedje meg, hogy én is végezzem a dolgom! – kirántotta a kezét a szorításból. – És ha nem vette volna észre, ez itt egy rendőrkapitányság! Még itt az Isten háta mögött is lecsukathatom bántalmazásért.
– Menjen a fenébe! Odafent tényleg mindenkinek elment a józan esze? Saját magukat kellene kivizsgáltatni! Egy zakkantnak kipattan az agyából valami hülyeség, és máris az FBI-t ugrasztják!
Katie nem válaszolt, hanem magára csukta a kihallgatószoba ajtaját.
Odabent az asztal mögött egy megtört tekintetű, középkorú férfi ült, megbilincselt kezét az ölében nyugtatta. Egy egyenruhás őr vigyázott rá a falnak támaszkodva.
Katie betette a fülhallgatóját, és intett az őrnek a fülére mutatva.
– Be van nála kapcsolva?
Az őr kivett a zsebéből egy hasonlót, és a rab fülébe nyomta.
– Most már kérdezheti.
Katie fülhallgatójában a mondat után azonnal felhangzott az automatikus fordítás.
Gyorsan túljutott a kötelező formaságokon, majd rátért a vizsgálatot érintő kérdésekre.
– Tapasztalt-e különös érzéki csalódásokat az ügyével kapcsolatos időszak alatt? Emlékezetkiesésre, torzult emlékekre gondolok elsősorban.
– Mit ért torzult emlékek alatt? – kérdezett vissza a férfi.
– Az első vallomásában határozottan kitartott amellett, hogy abban az időpontban, amikor a vád szerint kilopta a fűtőanyagot az erőműből, nem is tartózkodott a helyszínen. Elkérezkedett a főnökétől, mert a felesége felhívta, hogy a kisfiukat baleset érte. Ön azt is állította, hogy a főnöke hazaengedte. Később azonban a főnöke, és a felesége is azt vallotta, hogy nem beszélt velük, és mint kiderült, a kisfiát sem érte baleset. Utánanéztünk, és egyik telefonbeszélgetés sem történt meg. A hálózati adatbázis szerint nem ment ki hívás az ön mobiljáról ebben az időszakban.
– Igen, mert az egészet csak kitaláltam.
– Viszont a felesége vallomásában szerepelt, hogy ön lélekszakadva hazarohant, mert azt hitte, a fia bajban van.
– A feleségem szeret engem. Csak segíteni akart. Az előző kihallgatáson az úriembernek már elmondtam, hogy én tettem, mit akarnak még?
– Hozzánk fordult segítségért. Egy kézzel írt levelet kaptunk öntől.
– Ja, igen. Fogadtunk a cellatársammal, hogy az FBI kijön ide, ha a Sardisra hivatkozunk, és tessék! Itt is vannak! – A férfi tekintetében nyoma sem látszott gúnynak, vagy fennhéjázásnak, ez egy pillanatra kizökkentette Katiet. Ám gyorsan emlékeztette magát, hogy ebben az országban egészen máshogy viszonyulnak egymáshoz az emberek, és a morális világ is teljesen eltér az otthonitól. Lehet, hogy ez náluk egy megszokott szófordulat, vagy egy öreg poén, amit unalomig ismer már mindenki.
Ám ekkor észrevette a legördülő könnycseppet a férfi arcán. Alaposabban végignézett rajta. Az ember szemmel láthatóan remegett az idegességtől, még az ábrázata is eltorzult. Egyértelműen látszott rajta, hogy valami másról lehet szó.
– Megértem, hogy mennyire nehéz ezzel szembenézni – próbált meg Katie hangnemet váltani. – Azonban igen sok az önéhez hasonló eset. Azért vagyok itt, hogy minél több oldalról kivizsgálhassuk. Meg fogjuk találni a gyógymódot, ne aggódjon!
A férfi hevesen rázni kezdte a fejét, és próbálta kitépni a füléből a fordítást közvetítő füldugót. Az őr közbeavatkozott, megragadta a karját, és a testéhez szorította.
– Az a sejtésünk – folytatta Katie –, hogy ez valamiféle járvány lehet, ami valamiért a Sarah beüzemelését követően indult. Emiatt emlegetik Sarah-disease, vagy Sardis néven. Léteznek elméletek, ezeket szeretnénk bizonyítani, vagy cáfolni. Az egyik szerint a Sarah újgenerációs kvantumtechnológiája mikrotértorzulásokat okoz, ez zavarhatja össze egyesek emlékezetét. Higgye el, a maga érdekében jöttem, segíteni szeretnék!
Ekkor kivágódott az ajtó, és egy dossziéhalmot ölelő, zilált öltözetű, vékony nő esett be rajta. A kezéből kiforduló lapok az asztalon és a padló egy részén landoltak.
– Elkezdték nélkülem? – lihegte, miközben sietve nekiállt felkapkodni a papírokat. – Lekötöttek egy másik üggyel, alig bírtam elszabadulni.
– Elnézést – nézett fel rá Katie értetlenül –, ez egy privát kihallgatás. Összetévesztette az ajtókat. Hagyja, majd segítek! – Felállt, hogy összeterelje az iratokat az asztalon.
A másik nő kiegyenesedett, és odanyújtotta a kezét.
– Bocsásson meg, be sem mutatkoztam! Kiss Hortenzia vagyok, én képviselem a vádlottat.
Katie felvonta a szemöldökét, és a nő felé fordította a laptopját. A kijelzőn egy digitálisan generált férfiarc látszott.
– Üdvözlöm! A Sarah hálózat ügyvédje vagyok. A világ bármely táján aktuálisan érvényes jogszabályokból naprakészen állok a rendelkezésére. Elfogulatlan és minden körülményt számításba vevő védelmet biztosítok. Garantáltan a legkedvezőbb kimenetellel az ön számára…
Katie megállította az online ügyvédet.
– Engem úgy értesítettek, hogy önök is a Sarah-t használják.
– Persze, ahogy mindenki más. Ám az ügyfelem, érthetetlen okból, a globális MI rendszer helyett ragaszkodott a hús-vér képviselőhöz.
– Nekem erről nem szóltak.
– Ha nem akarja, hogy itt legyek, küldjön el nyugodtan. Ha ez sokáig eltart, nem fogok odaérni a drogériába, pedig teljesen kifogytam a papírzsebkendőből.
Katie lopva az őrre pillantott, vajon ő mit szól ehhez furcsa megnyilatkozáshoz, ám az csak unottan bámult maga elé.
Katie automatikusan a blézere zsebébe nyúlt, és kivette a bontatlan csomag zsebkendőt, amit mindig magánál hordott.
– Tessék, tegye el, ha akkora szüksége van rá.
Hortenzia elkerekedett szemmel nézett rá vissza, majd előkapott egy régi mobiltelefont, és írni kezdett bele valamit.
„Honnan tudta a zsebkendőt?” állt a Katie elé tett kijelzőn angolul.
– Most mondta az előbb… – kezdte Katie, de a nő leintette, és megint pötyögni kezdett.
„Egy szót sem szóltam semmiféle zsebkenőről. Ez egy régi fordítóprogram. Ez a telefon nem kapcsolódik a hálózathoz. Ebbe írja a választ! Ez megbízható.”
Ekkor megszólalt Katie mobilja. Az édesanyja hívta. Nem nyomhatta ki. A betegágya mellől kellett eljönnie Magyarországra.
– Elnézést, ezt most fel kell vennem! – Hortenzia beletörődőn bólintott.
Az édesanyja helyett a tizenkilenc éves lánya jelent meg a képernyőn. Kékre festett borzas haja a szokottnál is csapzottabban lógott a szemébe.
– Szia anya! – szólt bele a telefonba. Most is ide-oda forgatta a kezében a készüléket, ahogy mindig. Erről Katie-nek sosem sikerült leszoktatnia, pedig hihetetlenül bosszantotta. – Nagyon rosszul van a mama, mentőt kellett hívnunk. Mikor tudsz hazajönni?
– Azonnal indulok, kicsim – felelte Katie összeszorult torokkal, ám amikor fel akart állni, Hortenzia belekapaszkodott, és újabb szöveget nyomott az orra elé: „Ez a hívás sem biztos, hogy valódi volt!!!”
Katie idegesen kikapta a régi készüléket a nő kezéből. „Ezzel ne hozzám forduljon. Törvényszéki orvosszakértő vagyok. Ez nem az én szakterületem.”
Hortenzia eközben az egyik papírlap üres oldalára firkált: „Sarah=Skynet”.
– Jaj, már maga is ezzel jön! – nyögött fel Katie. – Ez nem igaz! Higgyen nekem, erről viszont biztosíthatom: a Sarah csak utasításokat hajt végre, nincsen saját öntudata! Valószínűleg az önök helyi hálózatában lehet valami hiba, attól bolondulhatott meg a fordítóprogram. Ne aggódjon, megemlítem a jelentésemben, és pár hét alatt helyreállítják!
Remélte, hogy a program legalább egy részét érthetően lefordította annak, amit mondott, nem igazán akart már telefonba pötyögéssel bajlódni. Sietve elpakolta a laptopját, és az ajtóhoz lépett.
– Ne haragudjanak, nem maradhatok tovább, majd egy kollégám befejezi a vizsgálatot.
A törékeny nő azonban elé furakodott, és nem tágított, amíg be nem írta a kis telefonba, amit akart.
„Az ügyfelem ártatlan! A járvány nem létezik, ne azt vizsgálják! Vizsgálják meg a Sarah-t!”
Katie gyorsan rábólintott, és félretolta. Amint kilépett az ajtón, két rendőr fordult be a folyosóra.
– Katie Newman – szólalt meg az egyik rideg, hivatalos hangon. – Maga ellen nemzetközi elfogatóparancs van érvényben…
– Hogy mi? – Katie első döbbenetében levegőhöz sem jutott. – Ezt meg honnan veszik?
– Tegye hátra a kezét!
Miközben rákattintották a bilincset, Hortenzia megpróbált eloldalogni a rendőrök mögött.
– Maga is le van tartóztatva – kapott utána az egyikük. – Tudomásunkra jutott, hogy részt vett a tokaji pénzhamisítási balhéban.
– Ne bolondozzanak! – ellenkezett a nő. – Nem is jártam még Tokajban!
– Az majd kiderül a tárgyaláson – felelte a férfi, miközben feltette rá is a karperecet.

– Hallottam, hogy letartóztatták – villantotta meg széles mosolyát Albert Johnson a kis cellaajtó rácsának túloldalán. – Tudja, először arra gondoltam, hogy Isten meghallgatta az imáimat. Azonban bármennyire is tiltakozott ellene minden porcikám, be kellett látnom, hogy nem hagyhatok itt senyvedni egy ilyen szép pofikát a világnak ebben a rideg, távoli zugában, oly messze az éltető anyaföldtől. Azt tudta, hogy innen nem szabadulhat óvadékkal?
– Mit akar tőlem? – kérdezte Katie fáradtan.
– Adja fel, és ígérem, holnapra kiviszem innen.
– Hogy érti, hogy adjam fel?
– Írjon egy csodás jelentést arról, hogy nem találta nyomát semmiféle járványnak. A Sardis jelenség csak egy öngerjesztő tömeghisztéria, csupán néhány memóriazavarban szenvedő egyén elmeszüleménye satöbbi, satöbbi.
– El sem jutottam a vizsgálatig, maga szerencsétlen! Arra meg hiába vár, hogy hamisítok önnek egy jelentést!
–Jaj, hát elég, ha annyit ír le, ameddig eljutott. Sok mindent úgysem találhatott. Egyébként is feleslegesen jött el otthonról. A sofőr egyből bevallotta, hogy ő vitte ki a hasadóanyagot az erőműből, sőt, még az átvevő nevét is megadta.
– Azt tudta, hogy a fordítóprogram megbízhatatlan errefelé? Szépen kitörölheti a hátsóját azzal a vallomással!
– Az mindegy. A biztonsági kamerák mindent rögzítettek. Hiába utazott ide. Fontolja meg az ajánlatomat. A holnapi első géppel hazamehet.
– Csak ne akarjon engem megmenteni! Az iroda maga nélkül is képes kezelni az efféle félreértéseket. Már beszéltem velük.
– Ahogy gondolja! Robert, jegyezze meg, hogy bármely napszakban a hölgy rendelkezésére állunk! Hívjon Mrs. Newman, ha meggondolta magát!

Néhány órával később megjelent egy rendőrtiszt a fogda ajtajában.
– Nagyon sajnáljuk, Mrs. Newman! Óriási félreértés történt! Szabadon távozhat.
– Gondolom a nyomozóiroda ideszólt. Említettem nekik, hogy még ma hazaindulnék…
– A taxi kint várja az épület előtt.

– Ne haragudjon, uram – fordult a sofőrhöz Katie, miután beszállt a hátsó ülésére. – Beszél angolul?
– Igen, hölgyem.
– Tudja, ezek a kütyük elég megbízhatatlanok errefelé. – Eltette a táskájába az apró fülhallgatókat. – Vigyen a vasútállomásra, kérem!
A férfi bólintott, és kihajtott a rendőrkapitánysági parkolóból. Fél órával később Katie-nek feltűnt, hogy elhagyták a várost.
– Forduljon vissza! Rossz irányba megyünk.
A sofőr rá se hederített. Egy darabig még haladt egyenesen az autóúton, majd befordult egy földútra. Katie hiába próbált kiszállni, lezárta az ajtókat.
Katie hívta a rendőrséget. Felismerte a készülékben annak a tisztnek a hangját, aki elengedte.
– Próbáljon megnyugodni. Látjuk merre jár, azonnal indulunk önért.
A taxis közben behajtott egy elhagyatott szeméttelepre. Elővett egy kézifegyvert, és Katie-t a szeméthalmok felé terelte.
– Áruljon el valamit! – fordult szembe vele Katie, ahogy felértek a hatalmas kupacokat övező fal tetejére. – Mit vétettem én önnek?
A férfi elővette a mobiltelefonját.
– Ne játssza az eszét! Megvan a felvétel.
Ráfogta a fegyvert, amíg a készülékben keresgélt.
– Mégis, milyen felvétel?
– Felvették, ahogy megölte a feleségem! – A taxis a könnyeivel küszködött. – Ő volt a mindenem! Azonnal felismertem magát, ahogy beszállt a kocsiba.
Katie lenézett a mélységbe. Az esti szürkületben egy ismerős női test körvonalai sejlettek elő a lomok közül. Végtagjai olyan összevisszaságban landoltak odalenn, akárcsak az iratai a kihallgatószobában.
– Nem öltem meg a feleségét, ember! Honnan veszi ezt? – kiáltott a férfira Katie, hogy valamennyi időt nyerjen.
– Itt kellene lennie annak a felvételnek! – keresgélt a férfi a telefonjában. – Biztos, hogy maga volt! Láttam! Hová lett az az email?
Egyszer csak fegyverdörrenés hallatszott, és a taxis lebukott a mélybe.
A pisztoly túloldalán Robert Norman, a háklis Sarah-fejlesztő asszisztense állt.