Czinkóczi Krisztina – Véninger Péter ötlete nyomán:

A jó művész

– Sima öngyilkosság volt – mondta nekem a főnököm. – A művészek állandóan ezt csinálják.

– Állandóan öngyilkosok lesznek? – kérdeztem vissza.

– Jaj, tudod, hogy értem! Mindig drámáznak, feltűnősködnek, folyton krízisben meg válságban vannak, aztán egyszer be is jön.

– Nekem akkor sem stimmel valami ebben az ügyben – kötöttem az ebet a karóhoz. – Holttest nélkül halottá nyilvánítani valakit ilyen hamar!

– Mindent világosan leírt a búcsúlevelében, ő intézte úgy, hogy a teste sose kerüljön elő – válaszolta a főnököm fáradtan. – Utánanéztünk, és azon a részén a tengernek tényleg van egy lefelé húzó, állandó áramlat. Meg persze hajózási tilalom és villogó bóják, de aki ugye meg akar halni, azt nem rettenti el ilyesmi.

– Az öngyilkosok nem szoktak azzal foglalkozni, hogy mi lesz a testükkel – vakartam meg a tarkóm kimerülten. Olyan érzésem volt, mintha már időtlen idők óta próbálnám bebizonyítani az igazam, rámutatni arra, amit én olyan tisztán látok, mint az előttem húzódó kopott íróasztalt. – A gyilkosoknak annál inkább érdekében áll, hogy ne kerüljön elő az a test.

– A barátai is mind azt vallották, hogy depressziós volt, sokat beszélt a halálról, meg arról, hogy nem értékelik, mint művészt – ellenkezett a főnök.

– Nem jelent semmit – legyintettem. – Ebben igazad van, hogy ezzel az erővel az összes művész halott lenne.

– Nézd, felőlem foglalkozhatsz ezzel, ha nincs jobb dolgod – nézett rám a főnök szúrósan, amiből világos volt, hogy szerinte bizony akadna ennél jobb dolgom is. – De ha új ügy lesz, azonnal ejted! És semmi hivatalos! Ha a sajtó megneszeli, abból botrány lesz, és akkor nem csak ettől az ügytől búcsúzhatsz el. Világos voltam?

– Igen, főnök!

Úgy tettem, mint aki nem hallja meg kifelé menet a lemondó sóhajt. Valójában ő is bízott a szimatomban, hiszen már sokszor bebizonyítottam, hogy remekül működik. Mégis szinte minden alkalommal eljátszottuk a kötelező színjátékot – úgy gondolom, ez szükséges volt a lelki nyugalma érdekében.

Az asztalomnál újra átfutottam az ügy részleteit: Varga Benedek festő volt, a díjak és elismerések gyér számából ítélve csak közepes. A képeit elnézve ezt nem is csodáltam, bár én nem konyítok túl sokat a művészethez, annyit még én is észrevettem, hogy a technikája amolyan akadémikus: minden korrekt, de semmi különös. A témái pedig inkább gyerekkönyvbe illettek volna: sosem létezett, de részletes anatómiai pontossággal megfestett különös állatok és növények. Bár még nem töltötte be az ötvenet, a fotójáról egy karikás szemű, morcos ráncokkal szabdalt férfi nézett rám. Kétszer is kezelték már klinikai depresszióval, pszichológusa pedig azt nyilatkozta, hogy bár részleteket nem adhat ki még volt betegéről sem, de egyáltalán nem lepődött meg a halálhírén. Egyszer volt nős, de már vagy tíz éve elvált, és látszólag jó viszonyt ápolt a szintén festő exnejével. – Azonban tapasztalatom szerint a gyilkosságok mögött mindig két indok áll: féltékenység vagy pénz. Márpedig pénz, az nem sok nézett ki szegény Benedeknek, úgyhogy marad a féltékenység, szakmai vagy szerelmi, bármelyik lehet. Egyikre sem adott ugyan okot, hiszen sem jóképű sármőr, sem különösebb festőtehetség nem volt, de a féltékenységben éppen ez a fifika: nem igazán igényel indokot. A búcsúlevele tömör volt és lényegre törő (ami az első gyanús jel volt számomra): elveszejti magát abban az örvényben, így végső tette is műalkotássá magasztosul: a művész, akit nem ismertek el, az ismeretlenbe veszik.

Nem véletlenül éppen most nyaggattam a főnököt Benedek esetével: ma tartják a megemlékezést, természetesen kiállítással egybekötve, és bizonyára mindenki ott lesz, aki kapcsolódott valamiképpen Benedekhez. Az összes barátja, és az összes ellensége is. Mindenki az ellenségekre gyanakszik ilyenkor, és arról kérdezgetik a hozzátartozókat, volt-e rosszakarója az áldozatnak. De mi, nyomozók jól tudjuk, hogy az elkövetőt általában az áldozat szerettei között kell keresni.

Munka után el is indultam a helyszínre, és meglehetősen korán értem oda, de ezt nem bántam. Mindenki, aki fontos lehet a nyomozásom szempontjából, már ott volt, ahogy számítottam rá. Egy festmény alá húzódva, feltűnésmentesen beazonosítottam mindenkit.

A középpontban természetesen az exe állt, ázott papírzsebkendőt szorongatva, egyik koktélt nyakalva a másik után. Nem hagyta ki a lehetőséget, hogy egyik saját képét is elhozza kiállítani, ami a „drága férfi emlékére készült”.

A hátérben tébláboló, ideges lányról sikított, hogy művészeti hallgató – bizonyára ő lesz a kiábrándult szerető, aki némi szakmai előmenetel reményében sok mindenre hajlandó volt a művész úrral, és aki aztán nem kapott semmit, némi elvesztegetetett idő és pár borzalmas éjszaka emlékén kívül – hacsak nem egy látogatást a nemibeteg-gondozóban vagy egy külföldi abortuszklinikán.

Az az aranyosnak látszó, idős hölgy szőrmebundában pedig tipikus újgazdag művészetpártoló volt, az ilyenek tetemes összeget tudnak elszórni egy-egy vélt tehetség mentorálasára, de tündéri kedvességük azonnal semmivé foszlik, ha a művészről kiderül, hogy nem szolgált rá.

Pár csillogó szemű műélvező is sétálgatott a kiállításon: a kattant rajongók csúnya dolgokra képesek, ha példaképük meginog a piedesztálon.

És ott volt természetesen közvetlenül a „lelkében özvegy” ex mellett a legjobb barát – pont az ilyenek szokták hátba szúrni az embert, néha nem csak képletesen.

Közelebb tébláboltam, hátha elcsípek valamit. „Semmi hivatalos” – mondta a főnök, úgyhogy nem hallgathatom ki őket, de erre nincs is szükség. Amennyire ismerem őket, a művészek pletykás népség, a kedvenc témájuk pedig ők maguk. Nem is kellett csalódnom.

–…és még csak abba se hagyta – csíptem el egy beszélgetésfoszlányt a legjobb barát szájából. – Azért ha egy ilyen hírt kapsz, az lenne a minimum, hogy nem sütteted tovább a hasad Mallorcán, művésztelepnek álcázva a pasizást és vedelést.

Egy távolabbi ismerőshöz beszélt, volt osztálytársnak tippeltem, kettőjük pillantása gyanúsan kerülte az exfeleséget, így azt sem volt nehéz kitalálni, kiről pletykálnak. A nő tehát éppen Mallorcán volt Benedek halálakor, persze fel is bérelhetett valakit, de az inkább a „pénzért” típusú gyilkosok sajátja, a féltékenység ennél személyesebb dolog, azt szeretik saját maguk intézni. Gondolatban kihúztam a nőt a gyanúsítottak listájáról.

Elkezdődött a megemlékezés hivatalos része, mindenki sorra méltatta az elhunytat. Az „érdemtelenül mellőzött” és a „meg nem értett tehetség” többek szájából elhangzott, majd következett az ígéret, hogy nem hagyják veszni Benedek munkásságát, és mindent megtesznek azért, hogy legalább posztumusz megkapja az elismerést. Bejelentették a Varga Benedek díj megalapítását is a tehetségek felfedezésére és pártolására, valamint egy állandó kiállítást és egy árverést a művész festményeiből.

Egyszóval lehetséges, hogy mégiscsak pénz lesz a dologban. Elvált, gyerek nincs, testvér nincs, ilyenkor mindent a végrendelet dönt el. Megtudtam, amit itt megtudhattam, úgyhogy a megemlékezés további részéről angolosan távoztam.

Másnap beszéltem az ügyvédjével, és bár hangsúlyoztam, hogy az érdeklődésem nem hivatalos, az ügyvéd mégis nagyon készséges volt.

– Nekem is gyanús ez az egész – vallotta be, amikor arról érdeklődtem, hogy ki Benedek jogutódja. – Halálba kergették azt az embert, én mondom! Tudja, én voltam a művészeti ügynöke is, és egészen szánalmas összegeket kapott a festményeiért, már amennyit el tudott adni. Közben pedig azokat a semmit nem ábrázoló, modern förmedvényeket viszik, mint a cukrot. Megmondom én magának szívesen, ki a kedvezményezett. Senki! Benedek kikötötte, hogy az összes, halála után a műveiből vagy hozzá kapcsolódó dologból befolyó összeg az árváknak menjen. Úgy bizony! Jól kiszúrt velük, abból ugyan senki nem lát egy fillért sem.

Még meggyőződtem róla, hogy a művein kívül nem sok maradt Benedek után, csak a személyes holmijai, és biztosítás sem volt a nevén. Vissza kellett térnem tehát az első megérzéshez: a féltékenységhez. Mivel hivatalosan meg volt kötve a kezem, újságírónak adtam ki magam, és így vettem sorra az ismerősöket.

A művészetis lány őszintén össze volt törve, még nem jutott el a kiábrándulási szakaszba. Imádta az ő Benedekét, akit jótevőjének gondolt.

A legjobb barát nem is volt művész, viszont sikeres vállalkozó, kedves feleséggel és két tündéri gyerekkel – nem volt mire féltékenynek lennie. Évek óta aggódva nézte Benedek lelki leépülését, és bűntudata csak azért volt, hogy nem segített valahogyan a barátján. De hogyan is tudott volna?

A rajongókat bár nem értem el személyesen, de a házinéni beengedett Benedek lakásába, miután egy rokonnak hazudtam magam. Egyetlen egy rajongói levelet sem találtam, és a házinéni elmondása szerint nem volt sűrűn postája, és nem keresték őt idegenek.

Arra sem utalt semmi, hogy Benedeknek lett volna egy pártfogója, ahogy az exneje fogalmazott: „ha lett volna annyira sikeres, hogy pártfogója legyen, még ma is élne”.

Korábbi tapasztalataimat sutba vágva még annak is utána jártam, hogy nem akadtak-e mégis ellenségei Benedeknek – de még ehhez is túl jelentéktelen volt.

Nem pénz és nem féltékenység, sem személyes, sem szakmai: meg voltam lőve. Azon morfondíroztam, hogy a szimatom most az egyszer mégiscsak megcsalt, és Benedek valóban öngyilkos lett.

Már csak egyetlen egy nyomot nem vizsgáltam meg: a tetthelyet. Kocsival elutaztam hát Bulgáriába a hétvégén, abba a kis faluba, ami semmi jelentősről nem híres, hacsak a halálos tengeri áramlatot nem vesszük annak. Beszéltem a helyi kollégákkal, akik megértőek voltak nem hivatalos érdeklődésemmel kapcsolatban. Hiába, a nyomozó mindenhol nyomozó: láttam a szemükben, magyarázat nélkül is értik, hogy addig nem nyughatom, míg minden eshetőséget ki nem zártam. Megtudtam, hogy Benedek sokat járt ide nyaralni, ezt a turisztikai szempontból jelentéktelen kis falut engedhette meg magának, ezt sem minden évben. Akkor is éppen nyaralt az utószezonban, amikor a tengerbe veszett. Minden jel arra mutatott, hogy előre készült rá. Bár korábbi nyaralásai alkalmával szerényen szórakozott, idén leckéket vett motorcsónak-vezetésből. Bérelt motorcsónakkal ment ki a veszélyes örvényhez, méghozzá sötétedéskor. A mentőmellényt nem viselte, pedig az kötelező óvintézkedés errefelé, az ülés alatt találták meg. Ráadásul nem pontosan a veszélyes örvény szélénél állt meg a csónakkal, hiszen azt sértetlenül találták meg, kisodródva a partra. Legalább két-három percet úsznia kellett még, miután kiugrott, hogy az örvény elnyelje. Nem hangzik soknak, mégis, micsoda eltökéltség kell hozzá, hogy valaki beugorjon az ilyenkor már meglehetősen hideg tengerbe, és még percekig igyekezzen a saját halála felé! A csónakból pontosan annyi üzemanyag hiányzott, amennyi ahhoz kell, hogy valaki kimenjen odáig, ahol az örvény található, de ahhoz nem elegendő, hogy vissza is térjen.

Be kellett látnom, hogy igencsak valószínűtlen, hogy valaki mindezekre kényszerítette volna Benedeket. De mégis, a szimatom azt súgta, hogy itt valami akkor sem stimmel.

Másnap indultam haza, de előtte még egy utolsó elméletemet ellenőrizni akartam. Ehhez sorra kellett járnom a környező településeket, és egy kis szerencse is szükségeltetett. Elméletem alapja a következő volt: tételezzük fel, hogy nem csal a szimatom. A pénzt egészen biztosan kizárhatjuk, ahogyan a szerelmi féltékenységet is. Maradt a szakmai féltékenység, akármennyire is nem találtam erre utaló jelet, mert ezt sosem lehet kizárni. A kérdés tehát a következő volt: kinek állt szakmai érdekében Benedek halála?

A harmadik faluban szerencsém volt, és megpillantottam a gyanúsítottamat, ahogy a jól végzett munka elégedettségével mulatozik egy kikötői bár teraszán. Elővettem a jelvényemet, bár külföldön nem helyezhettem volna magam szolgálatba, de reméltem, hogy a gyanúsított ezt nem tudja.

Odasétáltam a mit sem sejtő alakhoz, és megkocogtattam a vállát.

– Varga Benedek, letartóztatom jogtalan haszonszerzés végett elkövetett, különösen nagy kárt okozó, többrendbeli csalásért.

Benedek szóhoz sem jutott a meghökkenéstől. A vele szemben ülő, csinos nő is csak döbbenten nézett, de hamar összekapta magát – ám nem olyan hamar, mint ahogy én raktam össze a hiányzó kirakóst. Megállítottam az indulni készülő hölgyet.

– És önt is letartóztatom bűncselekményben való bűnrészesség vádjával.

– Én nem csináltam semmit!

– Ha utánanézünk, nem lesz a nevén egy motorcsónakbérlés augusztus huszonötödikén, a kora esti órákban?

– Hagyjad, szívem! – szólt rá a nőre Benedek. – Úgyis csak pénzbírságot kapunk, arra meg futja majd. Meg egy jó ügyvédre is. Hiszen most már híres vagyok és megbecsült!

Magamban igazat kellett adnom neki. Elérte, amit akart, és még csak különösebb büntetést se fog kapni érte.

– Tudja, nyomozó úr – állt fel együttműködően –, én tényleg jó művész vagyok. Márpedig a legjobb művész a halott művész.

Profi módon pókerarcot vágtam, miközben a kocsihoz kísértem a párost, hogy bevigyem őket a helyi őrsre. De be kellett magamnak vallanom, hogy szimpatikus volt ez a Benedek, és ha nem is a tehetségével, de mellőzött, depressziós éveivel és a frappánsan kivitelezett furfangjával kiérdemelte azt a megbecsülést. – Az enyémet bizonyosan.

Talán veszek is Varga Benedeket a nappaliba, az a képe a páncélos medúzáról egészen megtetszett, és biztosan jó befektetés is lenne.